A 260-as és a golyórágó

Nekem a 620-as volt a kedvencem. Ahol a vezetőfülke mögött széles üvegfal volt és a menetiránynak háttal elhelyezett ülésekre feltérdelve beláttam a vezetőfülkébe és ráláttam az alant elterülő ócska, foltozott aszfaltcsíkra, amit mifelénk útnak neveztek...

Ez a mai napig így van. Mármint, hogy útnak nevezik azt a semmirevaló, toldozott-foltozott kátyúhalmazt, amin megyünk. Mert megyünk, mert mennünk kell, mert nem állhatunk örökké egy helyben, bár vannak percek, amikor jó lenne.

És vannak pillanatok, amikor jó megállítani az időt.

A 620-as fülkéjében a sofőr erőlködött, küzdött a kormánnyal, a kapcsolókkal, a sebességváltóval. A motor pedig küzdött a csuklós felépítménnyel. A 145 lóerős Csepel motor nem volt rossz, de nem egy ekkora karosszériában lett volna a helye. Így aztán, mire a tűzoltóság meredek emelkedőjén felküzdötte magát a busz, jó, hogy nem forrt fel a víz. A sofőr agya biztosan.

Ez volt a "kommunizmus"... Nem oda való, ám mégis erőltetett, feladatát betölteni így képtelen, tehát lassan, de biztosan önmagát felemésztő gépek, sorsok, tehetségek, emberek, hitek és remények.

A mai, rövid történetem is egy busszal került elő belőlem. Én már elsős koromban egyedül jártam iskolába, busszal, a város másik felébe. Így tehát ismertem szinte valamennyit, voltak kedvenceim és hamar megutáltam a tolakodó, okoskodó, izzadt és önző embereket!

A tanórák végén ebéd a menzán (nehogy az anyámnak főzni kelljen, még elfáradna esetleg...), majd rohanás a buszhoz, délután edzés az uszodában, és a cuccomat előtte még depózni kell a nagyapámék cserépkályhás, ropogós zsemlével váró lakásában.

Egy ilyen napon történt. Loholtam a buszmegállóba, hátamon egy akkora táska, mint valami katonai adó-vevő a második világháborúból, kezemben a tornacucc, külön táskában, a másik kezemben a menzai alma, Szabolcsból.

Az útnál azért fékeztem, mert azt azért pontosan tudtam, hogy még az ócska, papírkarosszériás Trabant is porrá töri a csontjaimat, ha közelről találkoznánk. Így aztán a szemem láttára csukódtak be a busz ajtajai és el is indult a járat, én pedig tudtam, hogy a következőre legalább 30 percet kell várnom, tehát a pontos érkezésem hamvába holt terv marad csupán...

De Ő akkor buszvezető volt, már elvált a hidegkonyhát és rideg-tartást kedvelő anyámtól, és még a városomban tekerte az Ikaruszok hatalmas kormánykerekeit és a lányok derekát. Meg persze az üvegek kupakjait, ahogy akkoriban szinte mindenki. (Ez is a "kommunizmus" jótékony hatása volt, a stabil jövőkép és a kiszámítható, tervezhető, biztos jövő teljes hiánya miatt!)

Kissé megilletődve ballagtam a már üres megálló felé, tudván, hogy valószínűleg az edzésről is elkések, és magyarázkodhatok majd, hogy X. és Y. miért tudott időben odaérni, én meg miért nem? Az persze nem érdekelte az edzőt, hogy őket apuci a pártbizottság által kiprotekciózott 1500-ös zsigával repítette fel az uszoda klórszagú buborékjáig, egészen a bejáratig, mert a lépcsőkön lefutni (miként nekem minden nap), fárasztó.

És ekkor gyerekfejjel szinte érthetetlen csoda történt! Az akkor újnak számító 260-as Ikarusz hatalmas, böhöm, sárga teste csikorogva, nagyot fújtatva pontosan mellettem megállt és túlviláginak tűnő, éles sziszegéssel kivágódott az első ajtó, ahol a lépcsőt kettéválasztó korlátot olyan, bordás műanyag csőszerűség borította, amit a kis kezem alig ért át, de meg nem értette az ottlétének a miértjét.

Döbbenten álltam, az almát tartó kezem értetlenül a combom mellé ereszkedett és ahogy a tekintetem a lépcsőről feljebb emelkedett, a sofőrülésben megláttam Őt, ahogy cinkosan rám-mosolygott, mint egy megmentő!

Volt ám öröm! Megilletődötten szálltam fel a buszra, egy röpke pillanatig még féltem, hogy valamelyik öntudatos (másodállásban munkásőr) utas cirkuszt rendez, hogy: "Ez nem hivatalos megálló kérem, ezt jelenteni fogom!", de szerencsére semmi ilyen nem történt.

Kezdetét vette a megmentett délutánom és talán egész iskolás korom legkellemesebb utazása, számomra akkor úgy tűnt, hogy senki nem dobja át olyan könnyedén a sebességváltó idétlenül hosszú és hideg-fém rúdját a következő fokozatba, mint Ő!

És a műszerfal tetején lévő kis polcon, a Sopianae cigaretta mellett, ott pihent a hetvenes évek végének tervgazdálkodás-minőségű édesipari rémtette, a golyórágó!

Ami persze azonnal tulajdonost váltott, kikerülve így a korszak alapvetését, miszerint minden tulajdon a dolgozó népé, még az 5-ös iskolai megálló előtt az én birtokomba hagyományozta a négygolyós csodát, amit szakadó celofánszerűségbe csomagolt a "kitudjamelyik" TSZ melléküzemágaként tevékenykedő cukorka- és édesipari szövetkezet.

Nem tudom (már akkor sem értettem egyébként), hogy hogyan lehetett ennyire szar valamit gyártani és árulni, lévén, amikor bekaptam, egy kőkemény, összerághatatlan, testidegen golyóbis került a számba, majd néhány másodperces intenzív nyálfürdőben történő galvanizálásszerű áztatás után egy határozott, középen történő kettérepedés után birtokba vehette az akkor még hibátlan és koromhoz képest teljes fogsorom azt a szirupszerűen édes ízt árasztó valamit, amit golyórágónak neveztek.

Ez persze nem tartott sokáig, sajnos, hiszen a sportcsarnok megállónál már semmi íze nem volt, és ekkor már a rágása is kifejezett erőfeszítést igényelt!

De még volt a tasakban 3 db, és én már boldogan terveztem, hogy edzés után, hazafelé gyűröm le a második golyóbist.

A régi posta megállóban le kellett szállnom, egészen addig integettem a busz után, amíg befordult a színház felé, és soha többé nem történt hasonló utazásom, legalábbis busszal...

És mától kezdve, semmivel nem fog történni, semmilyen közös utazásunk, legalábbis itt, ezeken a fagymarta, ócska utakon biztosan nem...

Ma, az idős bácsika éneke a szívem legmélyéig hatolt. Oda, ahol valaki már várta, hogy a könnyeim lecsorogjanak, egészen Hozzá!

Isten Veled!