Van, amikor egy látszólag semmiség is felkavarja a lelkem. Ez a történet is ilyen. Mondhatnám, hogy nem nagy ügy és lehet, hogy tényleg nem az, de engem megérintett!
Beérkezik egy vonat egy állomásra, leszáll róla vagy "ezer" ember, köztük egy vak lány. A vak lány áll a peronon, amit csak lépcsőn és aluljárón lehet elhagyni! És az összes ember elmegy mellette, kérdezés, segítségnyújtás nélkül! Az összes! Hát ilyen faj az ember... A bolygó legundorítóbb állatfaja...
Odamentem végül én és átkísértem a vak lányt a buszmegállóba. Amikor hozzáértem a karjához, összerezzent. És amikor "letettem" a buszmegállóban, hálásan integetett nekem köszönetképpen. Igaz, hogy én akkor már egy lépéssel arrébb voltam, de így különösen megható volt, hogy tulajdonképpen a hűlt helyemnek integet. Kicsit felkavart a dolog, utána 20 percig tartott, amíg kiléptem az elérzékenyülés állapotából. Velem volt az Isten, az ujja végigsimította gyöngyöző homlokom...
Mondhatná bárki, hogy nem nagy ügy, de pont ez a lényeg! Nem nagy ügy! Egy embernek sem lett volna nagy ügy megkérdezni a vak lányt, hogy segíthet-e neki és egy embernek sem lett volna nagy ügy átkísérni őt a buszmegállóig! De egy ember sem tette meg! Mindenki elment mellette, mindenki magára hagyta őt!
Emberek... Jaj, sietek a buszhoz, rengeteg dolgom van! - mondják. Igen, aztán ugyanúgy ott állnak a megállóban és várják a járatot, mint a vak lány, amikor velem szép lassan odaér! Szarok rá! - gondolják. Igen, láttam!
Ahogy szarnak mindenre és mindenkire! Kedvem lett volna felégetni a fél földrészt, hogy írmagjuk se maradjon az ilyeneknek!
Erről jut eszembe, már ég a fél Bolygó, és a tűz ember által lett meggyújtva! Csak gratulálni tudok, ostobák... Termeljetek szóját és egyétek is meg!
Maradjatok otthon és nézzétek a tv-t! Ne is lássalak benneteket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése