Konyhafelújítás

A cikk eredetileg megjelent: 2010. augusztus 27-én

Fel kellett újítani a konyhánkat. Muszáj volt már! A mosogatószekrény például a szétesés szélén volt, a konyhaszekrények a maguk 48 évével szintén aggkorukban voltak és úgy is néztek ki.

Mit lehet tenni? Sok mindent kellene tenni ebben az esetben, de a pénztárcánk mondja meg, mit lehet! Nem sok választásunk maradt, hallgattunk rá!

Így lettem én polihisztor! Már a Bogi születése előtti lakásfelújítást is önerőből, saját kézzel csináltam, ezt a mostanit is! Pénzünk alig-alig volt/van, nekünk nem adnak a szülők semmit sem, a lottón nem nyertem, így hát belevágtunk magunk.

Nagy élmény, hogy a szabadságom jelentős része erre megy el, de számoljunk egy kicsit együtt: ha nem én csinálok meg mindent, hanem „szakembert” hívok, a munkálatok felére sem lett volna elég a keret! Egyébként nem kell nagy dolgokra gondolni, ez nem egy gigaberuházás, csak az élhető környezet megteremtése volt a célunk és egy kis könnyítés a házimunkában. A gyerekek pedig csak nőnek, és nőnek, már helyünk sem nagyon volt, alig fértünk el.

Most a gondos és körültekintő tervezésnek hála egy jó négyzetméterrel több helyünk lett, ég és föld a különbség a régi és az új állapotok között. Milyen nevetséges, hogy ócska kis egy négyzetméternek így örül az ember, nem? Van olyan rokonom, aki simán kipengetett kb. 12 milliót egy építkezési vállalkozónak, hogy felújítsák a házát, amiben nem is lakik, mert azt csak úgy megvették üresen, potom 13 és fél millióért! Aztán olyan rokonom is van, aki nyugdíjasként nekiállt építkezni, pénz nélkül! Nem is akármit: akkora házat építtet kettőjüknek, hogy a duplája, mint amiben mi öten lakunk! Jó, mi?

Szóval a mi családunk tele van „érdekes” emberekkel, de már megszoktam, hogy semmilyen segítséget nem várhatok sehonnan, legalább nem ért meglepetésként, hogy mindent egyedül kell csinálnom ismét...

Nekiálltunk! Én járólapot fektettem, csempéztem, vakoltam, villanyt szereltem, falat fúrtam, szekrényt raktam össze, mosogatótálcát fúrtam, vízvezetéket szereltem, a többiek serényen festettek, mázoltak! Még az öt éves pici lányom is szorgalmasan festette a konyha falát, ameddig fölérte! Rendkívül ügyesek voltak, gratulálok nekik és büszke vagyok rájuk!

Az előbb egyébként azért tettem idézőjelbe a szakember szót, mert ebben a lakásban nincs olyan, hogy derékszög, nincs vízszintes, nincs függőleges! Nevetséges! Bár inkább felháborító! A hivatásos „mesteremberek” munkája nem ér egy hajítófát sem, vagy legalábbis nem nagyon! Komolyan mondom egy kis odafigyeléssel és igyekezettel az általam lerakott járólap vízszintesebb, mint amit a burkoló tett le, mielőtt beköltöztünk! Közben megrendeltük egy bútorgyártó cégnél az új konyhabútort. Itt sem kell nagy dologra gondolni, szekrény, polc, munkalap, ilyen dolgok, amik egy konyhában kellenek. Már minden kész volt, csak a bútorokra vártunk. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy a bútorokat egy délután alatt a helyükre tesszük és elkészül az „új” konyhánk! Jött is a hívás: mehetünk, kész van! Mentünk is és lett nagy döbbenet: két elemet leszámítva semmi, de semmi nem egyezik a mérettel! Elképesztő! Ha valamit úgy rendelünk meg, hogy 72 cm, akkor hogyan lesz belőle 60 cm? Például.

Valaki mondja már meg nekem, hogy miért nem lehet odafigyelni és rendesen dolgozni! Ja, és a dologban az a legszomorúbb (azon túl, hogy most újabb két hétig marad a menekülttábor állapot a konyhában), hogy még csak azt sem mondták: elnézést!

Na, hát itt tart most a konyhafelújítás, és azt hiszem, lassan elkezdem kitanulni az asztalos szakmát is...